Nem tudok aludni. Most végeztem ki a Toradorá!-t, és bár igaz, hogy elvileg hepiend akar lenni, de számomra nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. A szereplők egytől egyik komplett hülyék. Ugyan a mangaka kedves (bár igaz, esetünkben az eredeti 'light novel' írónője) igyekezett nagy életigazságokat belesűríteni a sztoriba, nekem igazándiból nem jött le az egészből semmi. Bár meg kell valljam, továbbra is töretlenül imádom Ryuuji és Taiga párosát szakadatlanul, mert valami kimondhatatlanul cukik, és maga a történet is ahhoz képest egészen érdekes, de úgy az összképpel, az egésszel vannak problémáim, túl lassú minden nekem, valami olyasmi lehet mint ahogy Csaba bá (ó, az a seggfej...) írta le az én Chinese civilization-omat. Jó, jó, de vánszorog, és a vége túl gyors és hirtelen. Szóval hiányérzetem van.
Meg úgy egyébként is vannak bőven problémáim. Az aktuális az, hogy nem tudok aludni, és ezért csendes elmélkedésre vagyok ítélve. És ezúttal a csendes elmélkezésem ahhoz vezetett, hogy az élet kurvára rövid és kurvára múlandó. És tele van apró lehetőségekkel, de ezek szinte mindegyike kurvára kicsi, szinte észrevehetetlen és szinten kurvára múlandó. Aztán lepergett előttem, hogy mivel ismét kezdek meginogni abban hogy az életcélom jó, mégis mi lesz az én kurvára idegesítően rövid, szaros kis életem végén? Nem akarok úgy meghalni, mint ahogy a filmekben mutatják. Egyik módon sem. Nem szándékozom örökké élni, hiszen az talán még szarabb lenne mint a halál, de minden eddig látott mód egytől-egyig kurvára nem felel meg nekem. Talán az lenne a legjobb hogyha egész egyszerűen csak eltűnnék. Vagy ha lejárna a megadatott időm, mint Rosette-nek. De még az is túlságosan kurvára szomorú. Egyáltalán lesz majd aki sajnálni fog? Ugyanis, nem csak az én életem ilyen kurvára rövid. Nagyié is. És ő, ahogy már korábban is volt róla szó, tuti hogy előttem hal majd meg. És akkor én kurvára szomorú leszek, de akkor azután mi a faszomnak fogok élni? Nagy gondolkodásomban már az is felrémlett bennem, hogy kinyírom magam, de nem vagyok olyan kurvára hülye, hogy csak úgy eldobjam magamtól akár csak ezt a kurvára rövid, tyúkszaros kis életemet is, csak mert épp sírni támadt kedvem. Azt csak azok a kurvára lehetetlen emósok csinálják. Nem, most, hogy ezt így kiírtam magamból, azthiszem kicsit megnyugodtam. De továbbra sem vagyok álmos. Lehet hogy a laptoppal együtt bújok vissza az ágyamba. Új lepedőm van, puha és vastag és olyan finom... Azalatt lehetne a legjobban eltűnni. Na jó, asszem holnap megdumálom Nagyival, hogy újra akarom kezdeni azt a rohadt játékot hogy életet leheljenek belém egy pszichológussal. Lehet hogy hetente többször járnék ezúttal. Annak ellenére hogy nem szándékozom bevetni magamat a Dunába, még szükségem van rá. Rá kell jönnöm hogy mit akarok, azon kívül hogy írni a krimit Elwennel. Áááh, basszus, utálok rágondolni, hogy egyszer annak is kurvára vége lesz. Ráadásul úgy, hogy a karakter aki pontosan olyan mint Elwen, meghal... És lehet hogy hihetetlen, de valamiért semmi kedvem kinyírni Elwent. Na mindegy. Akkor most tényleg bebújok a paplan alá, és hallgatok egy kis Shut Up & Smile-t, meg talán nézek egy kis Bakumant is, hogy ne legyek olyan szarul. Na jó, mostmár tuti, hogy újra pszihomókushoz fogok járni...