Épp próbálom zenén át újjáéleszteni magamat, ugyanis hülye voltam, de nagyon. És tévedésből ugyan, de végignéztem a Chrno Crusade végét anime változatban. Mondom, hogy nem vagyok normális. Úgyhogy most két állpot között váltakozom: egyszer kétrét görnyedek a sírástól, másodszer pedig csak bámulok magamra a fürdőszobatükörben, és üresebb vagyok mint egy elhagyott csigaház. Baromira szomorú. Dióhéjban: Rosette felhasználta minden asztrális energiáját, és így alig maradt neki egy kevés, miután sikerrel legyőzték Aion-t. És ő is, és Chrno is meghalnak, csendben, kettesben a régi árvaház verandáján. És ami engem az egészben sírásra késztet, az az, hogy Rosette akart még időt. De nem kapott. És ilyen egyszerűen vége is.
Buta nem? De most hogy ezt írom már megint sírom. Lehet hogy Elwen kigúnyolna ezért, de meg kell hogy mondjam, hogy meg is érteném. Viszont ennek ellenére akkor is marhára elszomorít. Mégpedig azért, mert túlságosan is ismerős. Én is akartam még egy kis időt, és én sem kaptam. De akkor is, jó lett volna azt érezni kicsit, hogy ez végződhet másképp is, nem kell így fájnia, de csalódtam Moriyama Daisuke-ban. Talán kevésbé, de akkor is ugyanúgy fáj. Mert tudom hogy nem lesz következő kötet, következő kaland, nem lesz folytatás. Egyedül maradtam. És igaz, hogy ott lesz a többi. De az nem ugyan az.
És ilyenkor merül fel bennem egy gondolat: én most jelenleg Nagyiért élek. De mi lesz, ha ő is itthagy? Elvégre nyilvánvaló, hogy legalább egy negyven évvel túl fogom élni őt. És felmerül a kérdés: mi a tököm lesz akkor? Miért... nem is.... Mégis kiért fogok én élni akkor? Apunak és anyunak, Chrno-nak és Rosette-nek jó volt. Azzal haltak meg, akit nagyon szerettek. De én kurvára egyedül leszek. És nem tehetek semmit. És ez megőrjít.
Szóval most hogy a blodogságról hallgatok egy számot, a szívemből leszakadt darab helye kezd varasodni, de még fáj, és folyton váratlanul előtörik belőlem a sírás. És szar duma, hogy megkönnyebbülés. Fáj az arcom, a fejem mintha háromszor nehezebb lenne mint általában, nem látom szinte hogy mit gépelek, és ami a legszarabb, hogy fáj a szívem is. Bár igaz, hogy már egyre kevébé. Viszont egy dolog biztos igaz, hogy attól még hogy varasodik egy vérző seb a szíveden, attól még az mit sem változik, hogy megsebezték. És ez az, amiért utálok sírni. És nem csak hogy nyilvánosan, egyáltalán.
A sírás körülbelül olyan, mintha a sebzett szívedből az eddig felgyülemlett vért, a fájdalmat mint egy kis csappal kiengednéd, de ettől függetlenül mindig újra ott fog gyűlni a helyén. Még Petőfi is megmondta, hogy a bánat egy nagy tenger. Bazdmeg, legyen már karácsony. Olyankor a kabát lefedi az ember szívének a sebeit. A szar viszont az, hogy egyszer elszakad a kabát, és amíg megvarrják, az ember szíve sokkal jobban vérzik mint bármikor máskor. Mégis.
Ó és még valami. Rosette és Chrno. Mosolyogtak.
Nem tudom, hogy jön ide, te tényleg. És mindig ha csak erre gondolok, újra előtör belőlem a zokogás.